Életrajz
 

Ecsődi Ákos

magyar festőművész, rajztanár

(1902-1983)


Ecsődi Ákos, iskolánk egykori rajztanára a dunántúli Pusztaalmás – Naszályon született 1902. december 27-én, és 8 éves koráig Almásfüzitőn élt. „Tipikus Kárpát-medencei ember vagyok. Magyar, északi,
délszláv, gall, vagyontalan kis

egzisztenciák, értelmiségi elődök halmazából eredt, nyers természetű, irodalomról, festészetről álmodó vasúti hivatalnok apám és égő szellemű anyám…Másodszülött fiúként jöttem a világra.” - írja a festő halála előtt nyolc évvel megfogalmazott önéletrajzában.

1910-től Budapesten élt, ahol 1921-ben érettségizett, majd 1921-27-ig a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Negyedévesként már Csók István tanársegédje volt, továbbképzősként pedig két évig saját műteremben dolgozhatott.  Már főiskolásként kétszer elnyerte (1922-ben ötezer korona, 1923-ban százezer korona) a Szinyei Társaság ösztöndíját. Önéletrajzában így nyilatkozik tanárával való kapcsolatáról: „Csók István szeretett engem”. Az Újság című lap szerint: „Csók István növendékei közül Ecsődi Ákos a legkülönb”.  1925-ben tanári oklevelet szerzett. 1927-28-ban félévet Párizsban töltött a Szinyei Társaság ösztöndíjával, 1928-ban és 1930-ban az Ernst Múzeumban szerepelt alkotásaival.

A Piroskalapos nő (1926) című festményét Szinyei díjjal tüntették ki. A New York-i, chicagói, magyar kiállításon Aba Novák, Czóbel Béla és Vaszary János képek mellett szerepeltek művei. Ebben az időszakban festészetére Szőnyi István, Vaszary János és Csók István művészete hatott. A KÉVE és az Új Művészek Egyesületének tagjaként részt vett a csoportok kiállításain, és rendszeresen szerepelt a hazai tárlatokon.

A harmincas évek elején készített alkotásait aprólékos festői módszer jellemzi. Ekkor festette a szürrealizmushoz közelítő A budapesti déli vasúti összekötő híd (1932) című festményét, amely a Gyöngysoros hölggyel és a Párkák-kal (1933) a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

Az 1935-ben festett Gyöngysoros hölgy (Jeney Istvánné arcképe) című képe Mezei Ottó szerint korának egyik európai viszonylatban is számottevő reprezentatív darabja. Ezen a festményen a fontos szerepe van a dekorativitásnak.

Az 1975. augusztus 15-én írt önéletrajzában így ír művészi hitvallásáról:

„Már nem elégített ki a jelenség könnyed, impresszionisztikus, szép festői megfogalmazása. A pillanat varázsát, a megvalósítás hirtelenségét fölváltotta képeimben a mindent átfogó festői igazságra és fejleszthető munkamenetre való törekvés. Tudatossá váltam, sok munkát adtam képeimbe. Egyesek tévesen a római iskolába sorolnak, pedig nincs hozzá semmi közöm. Megértettem a környező világot, megértettem, hogy a régi társadalom extatikus hanyatlásával együtt jár a művészet elemberietlenedése, szétesése, közérthetetlenné válása. Tudom, hogy az érvényesülési verseny hozta az alkotások mind kirívóbb megjelenését, a gyors, pergő stílusváltozásokat. A megértés kulcsa egyszerű: az alkotói lelemény kiemeli a mű valamelyik összetevő elemét: színt, vonalat, formát, időt, lendületet stb., s öncélú stílussá teszi. Kényelmesen elejti a teljességet, közérthetőséget, de magára vonja a figyelmet. A zseniális kitaláló stílusát nem nehéz követni, idegfáradságtól, töprengő munkától menti magát a festő, a mű azonban elveszti a gondolat és a kivitelezés kötelező humánumát, értve alatta az agyvelő építő hivatásának érdemét.

Merkantil képek festésével nem akartam boldogulni, legtermészetesebb segítő a diplomám volt életem megoldására. Mikor már elég erősnek éreztem magam, tanárrá lettem 32 éves koromban.”

1934-37 között a budapesti Werbőczy István Gimnáziumban művészi rajzot oktatott, és 1940-től tizennégy évig pedig Makón élt és - az akkori nevén - a Magyar Királyi Állami Csanád Vezér Gimnáziumban tanított. Ebben az évben kezdett tanítani a gimnáziumban Sinály Károly is, akivel szoros baráti kapcsolata alakult ki ugyanúgy, mint az előző tanévben ide helyezett Kertész Antallal és Hetvényi Lajossal. „A négyes baráti körnek Ecsődi Ákos volt a legkiegyensúlyozottabb tagja.” – írja Dr. Tóth Ferenc

Így ír erről az időszakról a festő:

„Tizennégy évig dolgoztam Makón, heti hat napot az ifjúsággal. Szakadozott lehetőségekkel és vasárnap festettem, Makó volt festői megmaradásom próbaköve. Makói földön szétterülő, sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot, de szerettem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvésemben.”

Alkotásaival a helyi (1947. 1949.) és a szegedi kiállításokon szerepelt, előadásokat tartott, szakfelügyelő volt. Csanád megye képzőművészetéről is írt tanulmányt. Megtervezte a gimnázium második címerét, ahol piros sisakban ábrázolta a hős vezért.

„Mintha a Gulácsy képek valamelyik megelevenedett figurája járt-kelt volna közöttünk a rajzteremben, aki nemhogy egy hangos szót nem szólt, de még halkat se soha. Szelíden és némán, angyali csöndben jött-ment, s élt a rajzórákon kívül, egy szót sem ejtve arról, hogy ő festő, s régi, vagy ha olykor ecsethez nyúlt újabb képeit sem mutogatta...csak később tudtuk meg, hogy ki volt, ki élt közöttünk…” – gondol vissza rá Domokos Mátyás: Emlékszilánkok egykori iskolámról és tanáromról című írásában.

A makói közönség és diákjai a József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság által 1947-ben a kereskedelmi iskolában rendezett kiállításon láthatták tizenegy olajképét.

Képeit a Csanádi Kalendáriumban is közzétették.

1952-ben megszüntették a gimnáziumokban a rajzoktatást. Két évig általános iskolában tanított. 1954-ben „méltányolt családi körülmények miatt” Budapestre helyezték, ahol 1968-ig tovább folytatta tanári munkáját, és itt alkalmazott grafikai tevékenységgel egészítette ki keresetét.

1975-ben a József Attila Múzeum meghívására 16 képét kiállításon mutatta be Makón. A kiállításra készült kiadványban Dr. Tóth Ferenc így ír Ecsődi Ákosról:

„Mint festő sohasem a látványt örökíti meg, inkább annak elvont fogalmát. Általános festői igazságokat keres, a teljességet kívánja megragadni, így bizonyos mértékig a metafizikus látásmód is hatással van rá. Munkáira a rendkívüli igényesség és műgond jellemző. Befelé élő és gondolkodó ember, filozofikus mélységű, töprengő egyéniség. A hozzá eljutó disszonáns hullámokat, feszülő konfliktusokat humanitárius életbölcsességgel oldja fel a szépség és az összhang érdekében. Ezt sugározza kellemes, halk személyisége és egész festészete.”

1987-ben Budapesten a Fővárosi Művelődési Házban és a Fészek Klubban, majd 1996-ban az Árkád Galériában volt önálló kiállítása.

2003. május 3-án, születésének 100. évfordulóján, Makón a festő, rajztanár tiszteletére ünnepségeket rendezett a város.

Szakmai díjak sorával ismerték el művészetét (Szinyei-díj, Szinyei Társaság ösztöndíja, Nemzeti Szalon elismerő oklevele, Nemes Marcell-féle külföldi utazási ösztöndíj). Tanítványok sorát indította el a művészeti pályán: Szilvásy Nándort, Ábrahám Rafaelt és Szekeres Istvánt.

Halála előtt nyolc évvel alkotói pályáját mintegy 150 festmény jelentette. Ma ismert képeinek száma alig haladja meg az 50-et.

1983. szeptember 5-én hunyt el Budapesten. Temetésén pesti tanítványa dr. Samu János így köszönt el mesterétől:

„Életeddel, munkáddal előbbre vitted az emberi kultúrát. Bennünk és műveidben élsz tovább.”